„Mindenki józsefvárosi egy kicsit”

Szilágyi Iván Péter interjúja Streit Sándorral a Budapesti Zsidó Hitközség elnökével

Mindenki „streitsanyija” a budapesti és magyarországi zsidóság alapfogalmai közé tartozik.  Józsefváros: íze, zamata van ennek a szónak. A létezés egy sajátos formája, amelyre nagyon hamar rá lehet szokni. Bár már régen elköltöztek innen, Streit Sándor BZSH elnök ugyanúgy józsefvárosinak vallja magát.

nterjúnkat ebben a régi Nagyfuvaros utcai társasházban, a közösség szokásos esti imája elõtt készítettük el, bár még csak háromnegyed 7 van, szép számmal jönnek az emberek. Több fiatal arc is feltûnik. A BZSH elnöke mindenkit név szerint köszönt, majd mesélni kezd családról, kerületrõl és a múltról, amely itt Józsefvárosban a jelen szerves része: „Budapesten születtem, méghozzá a Józsefvárosban. A család természetesen két részre osztható: míg apám vidékrõl származott, édesanyám józsefvárosi születésû volt. Mindketten átélték a holokausztot: édesapám közvetlen hozzátartozóit mind megölték. Anyám családja budapesti volt és ennek köszönhetõen egy kicsit szerencsésebben vészelték át a borzalmakat. Neki egy testvére halt meg, munkaszolgálatosként. Annak a kiskunhalasi századnak volt a tagja, akik már hazafelé tartottak a vonattal, amikor felrobbantották õket. Érdekes párhuzam, hogy több más Nagyfuvaros utcai hívünk rokonai is azon a vonaton végezték. Annak idején nagy vita volt abból, hogy kik robbanthatták fel a vonatot…? - tûnõdik el egy pillanatra Streit Sándor a BZSH elnöke, akivel a Nagyfuvaros utcai körzet kellemesen hûvös imatermében találkozunk.

„Apám Veszprémben élt és csak a másod-unokatestvérei élték túl a vészkorszakot. A veszprémi zsidóságról tudni kell, hogy Schweitzer József nyugalmazott fõrabbi nagypapája volt a rabbijuk és a késõbbi fõrabbi úr is Veszprémben töltötte gyermekéveit. Apám 1941-ben vonult be a honvédséghez, utána átminõsítették és munkaszolgálatos lett. Vezetésével sikerült néhány embert megmenteni a századából: akiknek az ereje engedte és át tudtak menni, azokat átvitte a szovjet oldalra. Köztük volt Sík Ernõ is, akik a budapesti zsidóság életében nagyon fontos szerepet játszott a 70-es, 80-as években. 1947-ben jött haza az apám az akkori Szovjetunióból. Mikor megtudta, hogy lebombázták a házukat és nem maradt senki, feljött Pestre és itt ismerkedett meg az édesanyámmal, akit elvett feleségül.

 - Hol kezdték el közös életüket?

 - Ebben a házban (Nagyfuvaros u. 4.), anyai dédnagymamámnak - aki túlélte a vészkorszakot - volt itt lakása és idevette magához az édesanyámat is. Hárman voltunk testvérek, volt egy nõvérem aki sajnos már eltávozott és egy öcsém, aki immáron 20 éve Izraelben él.

 - Tehát már gyermekéveid is itt, ezen falak között teltek. Akkor is már mûködött ez a templom?

 - Abszolút, hiszen 1922-ben avatták fel. Annyira mûködött, hogy ’44-45-bent nagyon sok árva zsidó gyereket bujtattak itt. A pincében, a templomban és a fenti helységekben szállásolták el õket. Sokan meghaltak közülük (éhezés, betegség miatt). Ez egy külön mese, amelyrõl nemrég jelent meg egy könyv.

 - Milyen érzés volt a „Templomházban” lakni?

 - Mint gyerek? Teljesen természetes közeg volt számomra, hiszen apám vallásos ember volt, aki rendszeresen járt templomba, ahová kézenfogva elvitte három gyermekét is. Mikor hazaértünk a péntek esti istentisztelet után, édesanyám már várt bennünket hétrõl-hétre a vacsorával. 1963. környékén költöztünk el ebbõl a házból, de akkor sem maradtunk hûtlenek a templomhoz. Igaz, olyan is elõfordult hogy idõhiányában Kispestre mentünk, Kardos Péter fõrabbi úr a tanú erre, aki kántorként és rabbiként funkcionált ott. Ezek a történetek szépek, de akkor lesznek igazán hitelesek, ha van aki megerõsíti õket és bemutatja az akkori zsidóság életét. Rávilágítva arra, hogy a 60-70-es években jobban ismerték egymást a közösség tagjai, mint napjainkban…

 - Akkor még nagyobb volt az összetartás?

 - Én úgy gondolom, hogy… Egész más volt az élet menete, mint ma. Az emberek kicsit nyugodtabbak voltak, nem voltak ekkora igényeik és sokkal jobban törõdtek egymással. A zsidóságon belül pedig pláne! Dr. Salgó László fõrabbi mûködöt itt azokban az években: ha a rendszeresen templomba járók közül nem jött le valaki reggel, akkor vagy õ személyesen vagy a sámeszon keresztül még aznap felkereste az illetõt, hogy megkérdezze: mi történt, nincs e valami probléma? Ez annyira jellemzõ volt, hogy csak na! Nagyon vigyáztunk és figyeltünk egymásra, fõként azért, mert nagyon sok hívünk holokauszt túlélõként egyedül élt, mivel meghalt a feleségük vagy nem találtak új párt. Ez a kölcsönös figyelmesség meglátásom szerint ma is létezik: nem minden helyen, de egyes templomkörzetekbe a rendszeresen imádkozó hívek ma is sokkal jobban összetartanak, mint általában az emberek. Nincs olyan, hogyha valaki hiányzik vagy megbetegszik, akkor ne keresnénk fel akár a lakásán, akár a kórházban. Nemrég ment el egy régi hívünk, Vadász Laci bácsi. Betegsége ideje alatt folyamatosan látogattuk a kórházban és lakásán is.

 - Ez nagyon jólesett neki.

 - Mindig azt mondta, hogy mi vagyunk a családja és nem tudta eldönteni, hogy ez az elsõdleges otthona vagy a lakása? Úgy gondolom, hogy engem különösen a bizalmába avatott, minden fontosat elmondott nekem és rendszeresen kikérte a véleményemet. Ez nagyon nagydolog számomra, hiszen akár a fia is lehettem volna, mégis hozzám fordult tanácsért!

 - Te egyébként is olyan típus vagy akihez szívesen odamennek az emberek, megbeszélni a dolgokat, tanácsot kérni. Honnan örökölted ezt a képességet?

 - Ez egyfajta szociális érzékenység nálam, amire szerintem születni kell. Az a kötelességünk, hogy minden esetben segítsük azokat, akik rászorulnak erre. Például Simon Sanyi évek óta idejárt hozzánk, de az utóbbi idõben lerobbant, sokat betegeskedett. Amit lehetett, megtettünk érte, ha kellett megvártuk a mentõt, amikor rosszul volt és bekísértük a kórházba. Dr. Deutsch Zsuzsa fõigazgató asszonynak hála el tudtuk helyezni a Szeretetkórházban. Mindenkinek lehetnek problémái, legyen az gazdag vagy szegény. Nekem a BZSH elnökeként az a kötelességem, hogy segítsek az embereknek.

 - Gyerekként is ilyen közösségi voltál, igazi, tipikus józsefvárosi srác-amilyennek elképzeljük õket?

 - Ugyanolyan gyerek voltam, mint mindenki más. Ugyanúgy jártam a Köztársaság térre futballozni, meg jólesett, amikor a nagykulccsal kinyitottuk a vízcsapot és ittunk belõle. Csak én olyan dolgokra is felfigyeltem, amelyekre mások nem…

 - Például?

 - Volt két csõsz, aki körbejárt a téren, az egyiknek volt egy botja, a bot végén pedig egy vasrúd, amellyel fölszedte a szemetet. A másik pedig azért volt felelõs, hogy meggyújtsa a gázlámpákat. Nagyon érdekes, hogy kiskoromig visszamenõleg rengeteg dologra emlékszem. Emlékszem például, hogy 1956-ban, amikor elkezdõdtek a harcok, pont ide, a mi lakásunkba lõttek be elõször. Ha nincs ott az ajtó - ami felfogta a golyót- bármi történhetett volna… Vagy ott vannak a régi Talmud Tórás csoporttársaim, nagyrészük képét, nevét ma is fel tudom idézni. A Talmud Tóra akkoriban természetes dolog volt számunkra, Salk Anna „Annus néni”, egy kiváló pedagógus tanított bennünket. Átélte a holokauszt borzalmait, mégis megmaradt jó embernek. Ha egy gyerek nem tudott eljönni vasárnap a Talmud Tórájára, akkor a következõ hét valamelyik napján csak neki elismételte a tananyagot. Emellett rendszeresen felléptünk a Talmud Tórával, régi, elsárgult fotók tanúskodnak errõl…

 - Szereted nézegetni ezeket a képeket?

 - Az a helyzet, hogy nem vagyok egy fényképezõs típus, de az utókornak nagyon érdekesek lehetnek! Még ma is járnak ide volt Talmud Tórás csoporttársaim. Annak idején nagyon sok gyerek volt a templomunkban, péntek esténként akár 40-50 is összejött. A kidus után minden gyerek ihatott egy korty bort. Csak egy probléma volt, hogy akkor még nem volt elég pohár, így négy-öt gyerek ivott egyszerre, majd egy rácsos bádog lábosban kiöblítettük a poharakat, hogy ihassanak a többiek is. Nagyon sok ismert, közéleti ember járt templomba vagy a gyerekkórusba. Például Schõner rektor úr, aki a kórusban énekelt…

 - Te is énekeltél?

 - Nem, csak kiskoromban. De van egy ismerõsöm, Sáj Csillag, aki Izraelben él és a Claim Conference egyik küldötte. Kuratóriumi ülésünkön örömmel újságolta el nekem, hogy õ is idejárt. Volt ezen kívül egy pumpás harmóniumunk, amit csak a felpumpálás után lehetett megszólaltatni. Nagyon sokan jártak ide. Raj Tamásnak van egy igen jó mondása, miszerint kétféle ember létezik Magyarországon: azok akik letagadják, hogy józsefvárosiak voltak és azok, akik egyszerûen nem tudnak VIII. kerületi kötõdéseikrõl.

 - Te minek tartod magadat?
 
 - Egyik csoportba sem helyezném el magamat, mert józsefvárosi voltam, vagyok és leszek, függetlenül attól, hogy hol lakom.

 - A gyermekkori barátságok megmaradtak?

 - Részben igen, még ma is járnak ide öten-hatan azok közül, akikkel együtt gyerekeskedtünk.

 - Ez nagyon érdekes, mert eszerint nap mint nap lejátszódik elõtted a múlt.

-A hétköznapok során nincs idõ a nosztalgiázásra, de ha van egy-egy alkalom (például sólajsz szüudájsz), akkor mindig mennek a sztorizások! Van mirõl beszélnünk, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ez a közösség tényleg olyan, mint egy család. Azt is tudni kell, hogy van egy speciális hangvétel és humor itt, a józsefvárosi kilében. Ezt mások nem értik meg, sõt valószínûleg megsértõdnének miatta. Mi viszont jókat nevetünk rajtuk, mert tudjuk, hogy mi van egy szó, kifejezés vagy kacsintás mögött.

 - Ez olyan mint egy külön nyelv?

 - Nem kell hozzá külön nyelv, elég egy nézés vagy mondat. Valaki mond valamit és mi már tudjuk, hogy mire gondol. Ezeket a közös emlékek, szólások mind a múltból jönnek, onnan csippentettük fel õket. Például amikor kiléptünk a templomból gyakran mondogatták öregeink, hogy lehet hogy most nehéz a helyzet, de ha egészség van, akkor nagy baj nem lehet. Ma is aktuális ez a mondás, fõként 50 felett!

 - Mindig ilyen vallásos voltál?

 - Azt kell mondanom, hogy igen. Persze volt olyan munkahelyem, hogy nem tudtam reggel-este templomba járni, de amikor lehetett és fõként Sábeszkor, Rojs hódeskor mindig elmentem imádkozni. A jelenlegi munkám mellett minden nap itt tudok lenni. Azt szokták mondani rólam, hogy a templomi imaidõhöz alakítom a munkámat és ez így is van. Néha –más, hivatalos. kötelezettségeim miatt- persze hiányzom, de sosem hosszabb ideig, több napig. Ha nem tudok jönni reggel, akkor igyekszem itt lenni este. Ha elutazom valahova, akkor persze nem tudok eljönni.

 - Ilyenkor hiányzik a közösség, hazatelefonálsz?

 - Természetes, hogy telefonálok. De emellett bárhova megyek, mindenütt igyekszem közösségben imádkozni. Néhány éve voltunk Hajdúszoboszlón üdültünk és egyszerre nagyon sok zsidó ismerõsünk volt jelen. Kapva a lehetõségen mindig „hajtottam” õket, hogy „Gyertek a szobánkba és imádkozzunk!”

 - Mit jelent az ima, a vallásosság számodra? Tudom, hogy ez nehéz kérdés…

 - Nekem ez nem nehéz kérdés, hanem egy tudatos és jó érzéseket okozó belsõ hajtóerõ. Minden napom úgy indul, hogy felkeléskor rögtön arra gondolok: megyek a templomba imádkozni. Ha imádkozással kezdem a napot, sokkal jobban érzem magamat a bõrömben. Amikor imádkozunk, nemcsak kérnünk kell tudnunk, hanem hálásnak is lenni. Mindenért, akár egy jó napért is! Este, amikor lejövök a templomban, át szoktam gondolni a napomat.

 - Mi a foglalkozásod?

 - Vállalkozó vagyok, a saját cégem ügyvezetõ igazgatója. Több dolgot is csinálok, de ezt kár lenne itt részletezni.

 - Tehát te osztod be a saját idõdet?

 - Igen, én osztom be, de ez nem mindig könnyû és egyszerû dolog.

 - És a korai kelés…?

 - Ez sose okozott problémát, mindig korán kelõ ember voltam. Az óra csak a biztonság kedvéért van beállítva. Tudom, hogy sokaknak ez nehéz feladat és nagy áldozattal jár: van olyan hívünk, aki Budáról jön és reggel hétre már itt van, hogy velünk lehessen. Ezt nagyon tudom értékelni és nagy inspiráció a többieknek is.

 - Család, gyerekek?

-31 éve nõsültem és - hála a Teremtõnek - feleségem mindenben társam és segítõm is egyben. Van két fiam, mindketten a Wesselényi utcai iskolába jártak. A modern tudományoknak megfelelõen a fõiskolán komputertechnikát tanultak.
 
 - El szoktak jönni a templomba?

 - Igen, minden péntek este és szombat délelõtt itt vannak. Ha lehet, akkor hétköznap is. Péntek esténként az ima után együtt üljük meg a sábeszi vacsorát. Szerencsénk van, mert szombat délelõtt is együtt tudunk lenni. A mai modern világban, Budapesten összetartó családban élni hihetetlenül nagydolog, mindenkinek csak ajánlani tudom! Nekik ez természetes dolog, nem pedig valami kötelezettség. Szeretném, ha ezt a hagyományt továbbadnák majd unokáiknak is.

 - Szeretnél már nagypapa lenni?

 - Igen, egy bizonyos kor felett természetes ez az igény, de persze mint mindennek, ennek is megvannak a maga keretei!

 - Nagyon sok dolgot csinálsz egyszerre: férj, apa, vállalkozó, körzeti és BZSH elnök. Hogy bírod?

- Könnyû helyzetben vagyok, mert remek feleségem és gyerekeim vannak, akik mindenben támogatnak. Amikor el kell mennem valahova, beugranak helyettem és elvégzik a munkámat. Ehhez azonban megfelelõen mûködõ családi háttér kell.

 - Hogy lettél BZSH elnök?

 - A Nagyfuvaros utcai templomba való megválasztásomkor én voltam a legfiatalabb körzeti elnök Budapesten és olyan emberek szavaztak nekem bizalmat, akiket gyerekkorom óta ismertem. Ezt követõen beválasztottak a BZSH közgyûlésébe, majd az elnökségbe is. Immár harmadszor választottak meg a BZSH elnökének. Ez egy hatalmas felelõsség, mert így már nem csak a saját közösségemre kell figyelnem, hanem minden Budapesti templomkörzetre. Nem szeretek beleszólni a körzetek életébe, de amiben lehet, segítem õket. Mind a körzeti elnökökkel, mind Zoltai Gusztávval jól tudunk együttmûködni, bár az anyagiak hiánya miatt néha nehéz elérni céljainkat.