mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2022. Május « | »
H K Sz Cs P Sz V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          
Szavazó

...küzdenünk kell az egész világon terjedõ Izrael- és zsidóellenesség ellen...

2008-08-27 13:38:50
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Forrás: Konzervatórium


Panyi Szabolcs


Interjú Novák Attila történésszel, a Magyarországi Cionista Szövetség elnökével, a Szombat szerkesztõjével munkásságáról, a cionizmusról, az MCSz-rõl, Izraelrõl és az Izrael-ellenességrõl, az amerikai és a hazai neokonzervativizmusról, az amerikai elnökválasztásról, a Chabadról, a magyar jobboldal és a zsidóság viszonyáról.



Nem szokványos, hogy egy történész, aki egy mozgalomnak a kutatója, egyben a mozgalom sorsának alakítója is lesz. De kezdjük az elején: miért vált fontossá számodra a zsidó identitás, és hogyan ismerkedtél meg a cionizmussal?

A zsidósággal való kapcsolatom részben családi, bár volt idõszak, amikor a kereszténység, ezen belül pedig a katolicizmus vonzott. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, igazi kulturális többszólamúságot tapasztaltam meg eddigi életem során. Ez a többféle hatás egyedülállóvá tette a helyzetemet is, de talán érzékenységemet is sok irányba tágította, ezért nem lehet azt állítani, hogy homogén szocializáció terméke lennék.

A cionista mozgalommal gyakorlatilag még a rendszerváltás elõtt ismerkedtem meg. Lejártam a Bethlen-téri zsinagóga melletti Oneg Sabbat Klubba (“Oneg Sabbat” = “Szombat Öröme” ; az eredeti bibliai kifejezést használta fel a lengyel zsidóság tragikus sorsát dokumentáló, a varsói gettóban tevékenykedõ csoport), melyet Engländer Tibor pszichológus, a Rákosi-korszak börtönviseltje, a Magyarországi Cionista Szövetség (MCSZ) késõbbi elnöke vezetett – akkor még illegalitásban. Emlékszem, állandóan rendõrautó állt a Bethlen-téri épület elõtt. Megfigyeltek bennünket, nézték, ki megy be és ki jön ki. Ez a klub volt a nyolcvanas évek második felében a magyarországi cionista mozgalom alma matere, ehhez csatlakoztam én is. A Bethlen-téren nem politizáltunk a szó hagyományos értelmében, hanem zsidó gondolkodókat tanulmányoztunk: Buber, Achad Haam és Herzl szövegeit olvastunk, mesterünk szellemében, aki szerint “zsidókérdés az, amit akár egyetlen zsidó egy lakatlan szigeten is kérdésként élhet meg”. A lényeg persze az volt, hogy ezek a gondolkodók – és mi is – a zsidóságot sokkal tágabban értelmezték, mint vallást: népként definiálták. Ennek a közösségnek a “határait” nem tartottuk stabilnak, ám határozottan körvonalazódott számunkra a mibenléte és arról is meg voltunk gyõzõdve, hogy Izrael e nép fizikai és szellemi központja.

Késõbb eltávolodtam ettõl a “fiatalkori romantikától”, bár az alapértékeket megõriztem. A cionizmus viszont egyre inkább szakmai kihívást kezdett jelenteni a számomra, mert elkezdett foglalkoztatni, hogy mik ennek a mozgalomnak a gyökerei és mi a múltja. Ezekrõl írtam a doktori disszertációmat is az ELTÉ-n, ahol korábban a történelem és a filozófia szakokat végeztem el. Történészként úgy láttam, hogy a 20. század elején a cionista mozgalom megteremtette, elõször ellenkultúraként, az európai ideológiai-és párttagoltság zsidó nemzeti verzióját. Ez a fajta tagoltság ugyanolyan volt, mint bárhol máshol Európában. Magyarországi elterjedtségét pedig a vészkorszak tette lehetõvé. A rövid, 1945-tõl 1949-ig tartó idõszakban virágzott, végül aztán, mivel plurális mozgalom volt, a kommunisták betiltották. Átmenetben címmel jelent meg az ezzel foglalkozó munkám, 2000-ben, a Múlt és Jövõ Kiadónál. Késõbb is foglalkoztattak a zsidó nemzeti gondolat alakjai. Biográfiát írtam Herzl Tivadarról (Vince Kiadó, 2002.) és kiadtam Szilágyi Ernõnek az izraeli Yad Vashem Levéltárban megtalált emlékiratait (Akadémiai Kiadó, 2005.). Szilágyi cionista vezetõként, 1944-ben, mint Kasztner Rezsõ munkatársa vett részt zsidók mentésében, majd otthagyta a mozgalmat és késõbb, a Kádár-rendszerben lakásszemináriumokat tartott: fiatalokat gyûjtött maga köré, akik Nietzschét, Bubert olvastak, értelmeztek.

Nagyon sokféleképpen lehet zsidónak lenni, az identitást megélni – a cionizmus Magyarországon egy nagyon markáns, és egyáltalán nem magától értetõdõ lehetõség...


Hogy mi az, ami vonzott a cionizmusban? Elsõsorban az aktivizmusa, az, hogy a zsidóságot nem passzív és csak befogadásra képes, illetve a szenvedéseket eltûrõ, hanem dinamikus csoportként fogalmazta meg. Hogy abszolúte modern, a mai világ kihívásainak megfelelõ intellektuális mozgalom, ráadásul, és ezzel szoros összefüggésben, egy modern országot is megteremtett. Fiatalkoromban az önvédelem fogalma nagyon fontos volt a számomra, csodáltam a varsói gettó fegyveres cionista felkelõit és az 1944-es Budapest cionista ellenállóit is, akik ugyan nem fegyverrel, de mindenféle más eszközzel harcoltak üldözõik ellen. Az sem véletlen, hogy késõbb a cionista mozgalmat a kommunisták betitották. Vezetõiket több hullámban tartoztatták le, állították bíróság elé, börtönözték be. Ezen az “önvédelmen” egyébként nem öncélú agresszivitást kell és szabad érteni – a fizikai erõszaktól irtózom. Minden bizonnyal ebben szerepet játszott a holokauszt élménye is, mely alapvetõ volt a számomra: édesapámat Hódmezõvásárhelyrõl, szülõvárosából deportálták 6 éves korában Bergen-Belsenbe. Ezért alapvetõ hitvallás lett a számomra, hogy azon munkálkodjak, soha többet ilyen, de még csak ehhez hasonló se történhessen meg, forduhasson elõ. Ez a krédó természetesen sokféle történelmi és egyéni választ hívhatott elõ, a kommunizmustól a kikeresztelkedésig, de a cionizmus válaszát személyesen is a magaménak tudtam érezni, mert éreztem benne a büszke ember felemelt fejét.

A Magyarországi Cionista Szövetség elnökeként mik a fõ célkitûzéseid, milyen ügyek felkarolását látod a legfontosabbnak?

A Magyarországi Cionista Szövetség – amely az ország egyik legnagyobb zsidó civilszervezete – ernyõszervezet, tagszervezetek koalíciója. A fõ célját abban látom, hogy képviselje azt, hogy nem csak a hagyomány és a történelem, de a zsidó állam is összekapcsolja a világ zsidóságát, valamint hogy értelmes dialógus terepét tudjuk nyújtani a különféle beállítottságú zsidók, valamint a magyar belpolitikai élet különféle szereplõi számára, az Izraelt és a cionizmust érintõ kérdésekben. Demokratikus szervezetként pedig az MCSZ-nek meg kell mutatnia azt, hogy a cionizmus – melynél stigmatizáltabb fogalom kevés létezik a világon – többszólamú ideológia és mozgalom, mely – éppen a saját hagyományai miatt is – fontos partnere lehet minden olyan jóakaratú embernek, aki respektálja a célkitûzéseit. Amik természetesen ma már nem ugyanazok, mint voltak 1967 elõtt. Ma nem azt mondja a cionizmus, hogy csak az számít, aki kivándorol Izraelbe, hanem hogy a diaszpora (galut) zsidósága természetes partnere a zsidó államnak annak a megvalósításában, hogy békében és biztonságban élhessen, élhessünk. Ezért az államalapítás nagy ügyét magunk mögött hagyva olyan ügyekben kell nyilvánosan állást foglalnunk, mint a nõk jogai, az Izraelben élõ arabok helyzete, vagy a zsidóságon belüli vallási pluralizmus.

Ugyanakkor küzdenünk kell az egész világon terjedõ Izrael- és zsidóellenesség ellen, mely ma már kéz a kézben jár. Ezen kívül nagyon fontos az is, hogy Magyarországon a szekuláris zsidóság és szimpatizánsaik találjanak egy olyan közösséget, ahol otthonra lelhetnek – talán ebben is segít a Szövetség. Tudom, hogy nem a kollektivizmus korát éljük, ezért ezeknek a szervezeti típusú kapcsolódásoknak sokkal lazábbaknak kell lenniük, mint korábban voltak, de mégis szükség van rájuk, mert – internet ide vagy oda – azért minden közösségnek emberszagúnak is kell lennie…

Említenél konkrét példát is, hogy a Szövetség hogyan tud együttmûködni a magyar politikával? Milyen típusú ügyekben tud kifejezõdni a célok kölcsönös elismerése, a kölcsönös szimpátia?

Történészként úgy gondolom, hogy vannak olyan közös értékek, melyeket mindannyian magunkénak érezhetünk. Ebben a szellemben csatlakoztunk például a magyar külügyi diplomácia erõfeszítéséhez. Nem pusztán a magyar országgyûlés külügyi bizottsága és elnöke, de a Magyarországi Cionista Szövetség is komolyan lobbizik azért, hogy a zsidómentõ és egyben a magyarság számára is óriási jelentõségû szlovákiai magyar politikust, Esterházy Jánost, akinek a kommunista diktatúra tönkretette késõbb az életét, végre a Yad Vashem Intézet a Világ Igazai közé fogadja be. Ebben a szellemben írtunk támogató, Esterházy János érdemeit taglaló levelet az Intézet igazgatójához. Remélem, lesz foganatja ennek a közös erõfeszítésnek.

Izrael állam hatvanadik születésnapját ünnepli. Mérleget vonva: hogyan összegeznéd a cionizmus eddigi eredményeit, és melyek a jelenkori kihívások?

Sikerült létrehozni a zsidó államot és a zsidóságnak nagyjából a fele már ebben az országban él, talán ez a legnagyobb siker. Új életre kelt a héber nyelv, önálló nemzeti kultúra virágzott fel az országban, a világ zsidósága pedig a saját gyermekeként tekint Izraelre, amely pedig már gazdaságilag-politikailag független tõle és erõs helyi középhatalommá vált. Ezek a sikerek. De nem akarom elhallgatni a problémákat sem, a gondolkodásom is problémacentrikus. A fõ gond az, hogy Izraelnek a térségbe való “humán” integrációja nem következett be, még mindig idegen testként van jelen a Közel-Keleten. Ez persze jó is egyben, mert maga a geopolitikai közeg agressziv, intoleráns és elmaradott, a teljes beolvadás nemkívánatos asszimilációt jelentene, hiszen ezzel Izrael olyan országgá válna, mint a környezetében létezõ iszlamista vagy szekuláris katonai diktatúrák. Ám a szabad utazások, a gondolatok és a vélemények szabad cseréje nagyon is fontos volna a régióban.

Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a Közel-Kelet nincs igazán felkészülve a szabad világra. A liberális demokrácia regionális esélyei nem túl jók, Izrael beilleszkedésének hiánya ezzel magyarázható. A halálos fenyegetettség sem múlt el, gondoljunk az iszlám forradalmi exportban gondolkodó, az anticionizmust és Izrael-ellenességet fõ politikai mondanivalójává tett Iránra, mely folyamatosan “eltörléssel” fenyegeti Izraelt, miközben uránt dúsít és támogatja a zsidó államot fegyveresen támadó Hamaszt és a Hezbollahot. Ez tehát komoly veszély még akkor is, ha tudjuk, hogy az iráni vezetõk mondatai nem ugyanazt jelentik, mint a mieink, hogy szájkarateversenyt folytatnak azért, hogy a perzsa államot az iszlám világ vezetõ erejének ismerje el.

Mi lehet a mondanivalója a cionizmusnak a 21. században, jóval Izrael megalapítása után?

A cionizmus olyan szempontból betöltötte a feladatát, hogy létrejött a zsidó állam, ennek az összes antagonizmusával együtt. A ma cionizmusának elsõsorban az a célja, hogy az Izraelen kívül élõ zsidóságot (és mindenkit, aki a zsidóságot magához közel érzi) a zsidó államhoz kapcsolja, a vele való kommunikációt fenntartsa, és megvédje a világban élõ zsidókat. A zsidóság helyzete a világban ma paradox: ha gazdasági szempontból nézzük, túlnyomórészt a sikeres fejlett világ lakói. Ha úgy tetszik, jómódú populációról beszélhetünk, ugyanakkor több helyen óriási veszélyeknek van kitéve. A második intifáda nyomán megújult az iszlám Izrael-és zsidóellenesség Nyugaton, míg a Kelet-Közép Európa több posztszocialista államában folyó nemzeti önazonosságkeresés a nemzet ellenségét ismét a zsidókban találta meg. Ezek az újjéledõ és tradicionális alapokból táplálkozó szélsõjobboldali tömegmozgalmak, melyek mondjuk Magyarországon õsrégi antiszemita toposzokat melegítenek fel, nem pusztán a nemzetet összetartó kohéziós erõt verik szét, de támadást jelentenek a zsidóság valós biztonságára nézve, illetve elidegenítik õket szülõföldjüktõl. Ennek nem örülök, hiszen azt gondolom, hogy a cionizmusnak pozitív értékeken és nem az antiszemitizmustól való félelmen kellene alapulnia, még akkor sem, ha maga egyébként az erre való reakcióként keletkezett.

Felvetõdik persze a kérdés, hogy jelent-e ezekre a támadásokra választ a zsidó állam léte? A válaszunk kettõs: igen és nem, vagy pontosabban: nem és igen. Egyrészt, a zsidó állam léte megnyugvást jelent a világ zsidósága számára, azt, hogy van egy állam – mely legalább a hivatalos deklarációk szintjén – elsõrendû feladatának tartja, hogy megvédje a zsidókat, akárhol is éljenek a világon. Ugyanakkor Izrael kanalizálta és kanalizálja is a zsidóság elleni gyûlöletet. Ma az egész világ antiszemitái Izraelt támadják, amikor a zsidókat akarják támadni. Ez egy óriási kihívás, melyre a politikai cionizmus megálmodói nem voltak felkészülve, mert a világ teljesen más volt, mint most. A globalizáció meghódította az antiszemitizmust is, Izrael maga egyszerre megoldása és kiváltó ürügye a globalizálódott zsidógyûlöletnek. Ilyen szempontból nem a zsidó történelem végét, hanem részét képezi, még akkor is, ha egy kör végre – hosszú idõ után – önmagába tért vissza, és az ókor után ismét létezik zsidó állam. Viszont éppen azért van szükség a cionista mozgalomra, mert ezek ellen a fenyegetések ellen küzdenünk kell.

Nem is olyan régen jelent meg egy konferencia anyagából válogatott kötet Új antiszemitizmus címmel, a társszerkesztésedben. Az Izrael-ellenességbe bújtatott antiszemitizmus jelenségei, melyek Nyugaton a baloldalt jellemzik, nálunk a jobb-és baloldalon egyaránt kimutathatóak. Az egymással ellenséges napilapok, ha Amerikáról vagy Izraelrõl van szó, külpolitikai rovatukban gyakorlatilag ugyanazt mondják. Hogy lehet ez? Esetleg nem is nyugati importról van szó, hanem a pártállami idõk hivatalos Izrael-ellenességének és eként elfedett antiszemitizmusának hagyományáról?

Igazad van, nagyjából ez a helyzet. A hivatalos sztálinista USA-és Izrael-ellenesség nem múlt el nyomtalanul, szépen integrálódott a fõként a szélsõjobboldalon, de a jobboldalon (és a szélsõbaloldalon) is megtalálható Amerika-ellenességbe. Ráadásul az Izrael-ellenesség “fontos” funkciót tölt be: úgy teszi lehetõvé a zsidózást, hogy a holokauszt után lejáratódott klasszikus antiszemita toposzokat transzponálja a zsidó államra, azaz folyamatosan “izraelezik”, támadja a zsidó államot. Félreértés ne essék, nem antiszemitizmusként akarom leírni az Izraelt érintõ összes politikai kritikát, hiszen Izrael – mint minden ország – politikája bírálható és bírálandó is. Ugyanakkor az Izraelen való kiemelt kérõdzés, létének a megkérdõjelezése, amely sok orgánum sajátja, gyanútkeltõ, hiszen emberjogi szempontból a világ többsége sokkal rosszabb állapotban van, mint Izrael, mely liberális demokrácia. És ilyenkor az ember nem tud másra gondolni, mint arra, hogy ez nem is Izraelrõl szól, hanem belpolitikai üzenete van…

És mi a helyzet a hazai jobboldallal? Ha már a nyugati trendekhez való alkalmazkodásról volt szó: várható-e más, mint hogy a magyar jobboldal szép lassan egyértelmûen és erõsen Izrael-barát, megkérdõjelezhetetlenül atlantista álláspontra helyezkedik? Éppen te mutattál rá arra, hogy egy nagy nevû, köztiszteletben álló, mérsékelt jobboldali professzor és EP-képviselõ is elképesztõ dolgokat tud leírni a zsidósággal kapcsolatban...

A jobboldal ebben megosztott, és vannak nyugtalanító jelek is. Nemcsak az ebbõl a szempontból reménytelen, ám egyre hangosabb szélsõjobb rémisztõ.
A fentebb is említett professzor, Schöpflin György, aki a Fideszt képviseli Brüsszelben, például Izrael libanoni háborúját azzal magyarázta, hogy a zsidó állam az arab modernitást akarta megsemmisíteni, mert ezt – mármint a modernitást – a saját privilégiumának tekinti a Közel-Keleten. Ez az álláspont teljesen hamis és elõítéletes, Izraelnek valamilyen primordiális gonoszságot tulajdonít, pedig a fent említett professzor kiválóan képzett és világlátott ember. A mérsékelt jobboldal külpolitikusai vitán felül atlantisták és Izraellel kapcsolatosan támogató álláspontot foglalnak el, persze azért is, mert Izrael az Egyedült Államok felé is kiváló politikai hidat képez.

A probléma inkább abban áll, hogy a jobboldal választótömegeinek jórésze a zsidósággal kapcsolatosan olyan “történelmi sérelmeket” táplál, a kommunista diktatúrát és elõzményeit is a zsidósággal azonosítja, mely megnehezíti azt, hogy a zsidóság szélesebb tömegei a magyar jobboldal felé orientálódjanak. A baloldali politika is rájátszott erre, így szépen-lassan kialakul egy körbeforgó, paranoiás rendszer, melynek egyik eleme sem értelmezhetõ önmagában, de minden eleme újabb ellenreakciót vált ki… Egyébként kifejezetten neonyilas csoportok is megjelentek az országban, az internet tartalmait – ilyen szempontból – rendkívül fertõzött területnek érzem. Ezzel a széles, radikális réteggel pedig kevés jobbközép politikus mer szembeszállni, hiszen attól félnek, hogy amennyiben ez megtörténne, ez a szavazói csoport a szélsõjobb irányába távozna. Ráadásul az antifasizmust a baloldal témájaként tartják számon…
Ezek a félelmek nem alaptalanok, a politika ugyanis nem pusztán morális, hanem praktikus kérdés is, ugyanakkor az antiszemita, zsidóellenes (de folytathatnám a sort a cigány- és homoszexuális-ellenességgel, stb.) nézetek tolerálása, a kettõs beszéd, a radikális szavazóknak való folyamatos megfelési vágy megengedhetetlen, hiszen ezzel olyan határokat hág át a politika, amely a második világháború utáni Nyugat alapértékei közé tartozik. Ezeket pedig a konzervatívok is magukénak érzik az egész világon.

A zsidóság és a jobboldal közeledésénél maradva… Az ÉS-ben Van-e zsidó népiség Magyarországon? címmel megjelent írásod nyomán kisebb vitád támadt Köves Slomóval, a választ viszontválasz követte. "[A]z a veszély mindenképpen fennáll, hogy (...) e szigorúan vallásos ultraortodox mozgalom válik a par excellence zsidósággá a látható és a hivatalos antifasiszta zsidóságra ráunt magyar politikai élet számára, míg a szekuláris és a neológ zsidók - éppen relatíve politikai láthatatlanságuk miatt - mindenféle szempontból hátrányba fognak kerülni" - írod. Milyen jeleit látod ennek, mármint a "hivatalos antifasiszta" zsidóságra való ráunásnak, és az ultraortodoxok politikai erõsödésének? Miféle veszélyekre, hátrányokra gondolsz?

A válaszom kettõs. Egyrészt meg kell jegyeznem, hogy a Chabad-Lubavics-i mozgalomnak, Köves Slomó társaságának komoly érdemei vannak a magyarországi zsidóság “reneszánszának” elõsegítése terén. Élén olyan emberek állnak, akiket nem az anyagiak vonzanak, imakönyveket adnak ki, tanítanak, honlapjuk van, táborok és kurzusok tucatjait tartják. Hiteles emberekrõl van szó és a hitelesség komoly hiánycikk a magyarországi zsidó “piacon”. Az is köztudott, hogy a Mazsihisz vezetõsége nem pusztán komoly demokráciadeficitben szenved, de elsõsorban a szocialista párt felé rendelkezik csatornákkal. Ebben nem valamiféle sátáni összeesküvést kell látni, mivel triviális történelmi-szociológiai okai vannak. A Chabad, mely oroszországi gyökerû haszid mozgalom, jól ráérzett arra, hogy a zsidóságnak nem kiegyensúlyozott a kapcsolata a magyar belpolitikai erõkkel, és hogy nincs olyan zsidó mozgalom vagy szervezet, amely a jobboldal felé is nyitott lenne. Így sikeresen hódította meg az antiszemitázást megunó jobboldali politikusokat, akiknek kapóra jött ez a komoly nemzetközi háttérrel bíró mozgalom.

A nagypolitika szintjén is küzdelem folyik: Jona Metzger izraeli askenáz fõrabbit a Chabad nemrégiben körbehordozta vezetõ jobboldali politikusok között, akik csak azt látták, hogy – auf den ersten Blick – komoly kapcsolatai vannak a Chabadnak. Holott azonnal felvetõdik az a kérdés, hogy nem számít-e illetéktelen nyomásgyakorlásnak az, hogy Izrael askenáz fõrabbija a magyar államon keresztül akar beleszólni abba, hogy milyen elosztási viszonyok uralkodjanak a helyi zsidó közösségen belül? A küzdelem tehát nem csak ideológiai, hanem anyagi természetû. A Mazsihisz meg akarja õrizni hegemón politikai és financiális helyzetét, míg a Chabad ezt támadja, mégpedig úgy, hogy az állami pozícióba kerülõ jobboldal segítségével akarja újrarendezni az állam és a zsidóság közötti anyagi ügyeket. A veszély ebben a folyamatban többszörös, hiszen egyrészt a Chabad vallási fundamentalista mozgalom, és a magyarországi zsidóság életvilágának csupán a töredékét képviseli. Ráadásul egy eddigi valóban nem igazságos helyzetet nem a teljes zsidó közélet demokratizálódásával akarnak megváltoztatni, miközben komoly zsidó civil élet alakult ki az országban, mely nem rendelkezik kevesebb emberrel, hatókörrel és befolyással, mint a Chabad, csak nem nyomulnak annyira a politikában – ehhez túl bohémak és szabadosak, mondhatni “civilek”. De a helyzetet globális összefüggéseiben kell szemlélni, hiszen egész Európában, sõt a világon is folyik a lubavicsi mozgalom expanziója. A Chabad Putyin elnök segítségével újraalkotta a teljes orosz hitközségi rendszert, Európa számos pontján vettek át kipusztuló és/vagy kihalt hitközségeket és próbálják ortodoxizálni (a saját szellemükben) a zsidóságot. Erre Magyarországon semmi szükség nincsen, hiszen Közép-Európa legnagyobb és egyedülien autochton zsidó közössége él itt, saját neológ és ortodox hagyományokkal és csoportokkal, valamint élénk civil élettel.

A zsidóságon belül a cionizmust nem csak a vallásos jobboldal, de az ateista baloldal sem nézi jó szemmel. A magyarországi zsidóság, megfogalmazásodban, "a baloldali szocializáció foglya". Ezzel szemben te inkább a neokonzervatív alternatíva híve vagy. Még mindig? Az amerikai politikának és a Bush adminisztrációnak köszönhetõen javult egyáltalán valami az utóbbi idõben Izrael biztonságát illetõen?

Az amerikai politika meghatározó Izrael esetében, bár nem úgy és nem azért, ahogyan és amiért azt az antiszemiták elképzelik. Az amerikai demokraták, nem is annyira rosszindulatból, inkább naivitásból, azt hitték, hogy a konfliktusok racionális diszkusszióval feloldhatók, és folyamatosan érzékelik a harmadik világ sürgetõ igényeit, melynek Izrael a bögyében van: kiváló bûnbak az árvízre, a földrengésre, az éhínségre és sok egyéb bajra. Ugyanakkor a “demokráciaexportban” nem hiszek, ebben nem fogadom el a neokonzervatív amerikai külpolitika prioritásait. Helyi hagyományok nélkül nehéz idegen terepen meggyökereztetni egy, a helyitõl teljesen eltérõ társadalomszervezõdést. Ezért sem sikerült Irakban békét teremteni, hiszen – amint azt Shlomo Avineri izraeli politikatudós is leírta – ennek a sokféle etnikai és vallási csoporttal bíró országnak a területi és politikai egységét kizárólag diktatúrák tudták és tudják biztosítani, amely a nyugati világban már nem elfogadott. Erre lassan az amerikaiak is kezdenek rájönni. Nem véletlen, hogy elõször kikapcsolni próbálták a törzsi vezetõket a hatalomból, mostanság viszont már számítanak erejükre, mert belátták, hogy a ripsz-ropsz “demokratizáció” milyen anarchiához és erõszakhoz vezetett. Ez az értékelvû (kül)politika óriási paradoxona, hiszen úgy kell küzdenie az alapvetõ emberi jogok univerzális elismertetéséért, hogy közben a tradíciókra is tekintettel kell lenni, valamiféle termékeny együttélést vagy kiterjesztést kellene elõmozdítani a régi és az új között. Meg kell keresni azokat a hagyományokat, melyek alapján modernizálni lehet.

Mindezek után Izrael szempontjából Obama vagy McCain elnöksége volna-e a jobb?


Csak a saját véleményemet mondom, nem tudom, hogy Izrael kit támogat, bár voltak olyan felmérések, mely szerint az izraeli zsidó lakosság jó része elsõsorban Hillary Clintont szerette volna látni az USA elnöki székében. A véleményem az, hogy ha e közül a két jelölt közül kellene választani, McCain volna jobb Izraelnek, de szerintem a világnak is.

Obama számomra a populista politikus megtestesítõje, aki sikereit azzal éri el, hogy az amerikai “harmadik világ”, az eleddig a társadalmi ranglétra alján lévõ feketék és latin-amerikaiak (stb.) végre egy “magukfajtát” látnának szívesen az elnöki székben, míg a baloldali-liberális “fehér” tábor Obama-párti csoportjai valamilyen új, az eddigi establishmentbe nem tartozó személyt akarnak elnöknek. Én tartok Obamától, mert nem szeretném azt, hogy a fejlõdõ világnak tegyen olyan engedményeket, melyek még inkább aláásnák a világ globális biztonságát. Természetesen nem a környezetszennyezésre és az ehhez hasonló témákra gondolok, hiszen itt Amerikának is van mit tennie, hanem arra, hogy óriási gondot jelente az, ha Obama az USA népszerûségén úgy akarna javítani, hogy lazítana az emberi jogi elvárásokon. Máskülönben, ha amerikai szavazó lennék, már nehezebb lenne a döntés, mert sok társadalmi és ideológiai kérdésben közelebb állok a demokratákhoz, mint a republikánusokhoz – ezzel sokan vagyunk így. Szóval más a helyzet, ha belpolitikai és más, ha külpolitikai kérdésekrõl van szó, ám számomra McCain esetleges elnöksége azt jelentené, hogy nem hagyná magára a Közel-Keletet, és felvenné a kesztyût az újból jelentkezõ orosz hatalmi törekvések ellen.

Ugyanakkor azon mindenkinek el kellene gondolkodnia – és számomra Obama karrierjének ez a legfõbb gondolata –, hogy mivel jár az, ha egyes etnikai és más csoportok úgy érzik, hogy a gazdasági és kulturális hatalom erõforrásaihoz, illetve annak elosztásához nem férnek hozzá. Az amerikai példa még nem is olyan elborzasztó, mert éppen Obama mintázza azt, hogy van mód a hihetetlen mobilitásra, illetve ennek akár valóságos, akár szimbolikus megélésére is. De Magyarországon rosszabb a helyzet, hiszen az elkényelmesedett kulturális és politikai elit nem vette észre, hogy a társadalom jó részéhez nincs valós kapcsolata, az eddigi mobilizációs csatornák pedig lezárulni vagy beszûkülni látszanak. A politikai piac összeszûkülése, a társadalom és a politikai osztály merev kettéválása, a morális és politikai következménynélküliség a radikális jobboldal elõtt készíti elõ az utat, melynek térnyerése katasztrofális következményekkel járhat.
 
A Szombatban megjelent egyik írásodban a neokonzervativizmus hazai lehetõségeinek talán legnagyobb nehézségét abban jelölöd meg, hogy "a magyar jobboldal szerves hagyománya az antiszemitizmus (bár vannak komoly kivételek)", valamint hogy a hagyományos jobboldalnak "[s]zeretniük kellene a zsidókat ahhoz, hogy neokonzervatívok lehessenek.” Azt írod: „A mai magyar "zsidós" neokonzervativizmust pár filozófus és újságíró, valamint - bibliai alapon - a Hit Gyülekezete képviseli. Nekem itt komoly fenntartásaim vannak, mert aktuálpolitikai együttállásra építi az ideológia teljes vázát, s így ennek változásával a neokonzervatív "tábor" is transzformálódhat. A zsidó eredetû neokonzervatívoknak ugyanis dialógust kell folytatniuk a magyarországi szekuláris középjobb és középbal jobb sorsra érdemes képviselõivel, s a halachikus-rabbinikus tradíció (...) alapján kellene kidolgoznia saját érdékrendszerét, politikai platformját. Ha ugyanis nem ez történik, akkor baj lesz. Sodródás idegen vizekre és vizeken." Mennyire találta meg azóta a hazai neokonzervativizmus partnereit a mérsékelt jobb-és baloldalon?

Ebben az írásomban inkább veszélyekre hívtam volna fel a figyelmet, ugyanakkor ma is tartható az, hogy a neokonzervatívok nem tudnak áthatolni a zsigeri Amerika-ellenesség burkain, melyek Kelet-Közép-Európában lassan valamiféle közös nevezõvé válnak – széles csoportok számára. Ebben szerepe van annak is, hogy mint minden új mozgalomnak Magyarországon, a neokonzervativizmusnak is vannak intoleráns, a helyi hagyományok és a magyar külpolitikai érdekek iránt kevéssé fogékony zászlóvivõi, akik megnehezítették a meggyökereztetést ebben a valóban nem túl barátságos közegben.
A másik oldalt tekintve: a politikusok a saját pecsenyéjüket sütögetik, nagyon nehezen látnak túl a rövidtávú politikai érdekeiken, ezért majdnem minden, politikusok által vezényelt dialógus csak a médiának, a látszatnak szól, nem értékelvûségen és értékazonosságon alapul. Alapvetõen az új nemzedékekben hiszek, hiszen a különféle liberális és konzervatív think-tankek és szakértõk között van közeledés és véleménycsere, és ebbõl jöhet akár egy új politikusgeneráció is. Különféle ideológiai alapokon, de kikovácsolódni látszik valamiféle, az amerikai demokrácia értékeit fontosnak tartó, ám az európai és helyi sajátosságokat is tisztelõ ideológia-külpolitikai minimum, melyet öntudatos realizmusnak neveznék.

Végezetül: a Kommentár legutóbbi számában Tizenkét állítás a Soáról címmel jelent meg egy rövid, egy oldalas írás, Ablonczy Balázs és a te szerzõségedben. A tizenkét pont csupa evidenciát takar, amivel minden jóérzésû ember egyetért. Miért kellett két szerzõ ehhez a pár mondathoz, és miért kell evidenciákat leírni? Szóval: milyen szimbolikus üzenetet szántatok az írásnak?

Errõl Balázst is meg kellene kérdezni, a magam nevében azt mondhatom, hogy éppen azért, mert az utóbbi idõkben ezek az evidenciák megszûntek evidenciának lenni: a zsidózás, a holokauszt-tagadás és a különféle történelmi sérelmek versenyeztetése, valamint a holokauszt napi politikai célú felhasználása (ezt a baloldali politika is alkalmazza) széles körökben terjedt el. Annak pedig nagyon komoly és pozitív üzenete van, hogy mi ketten, keresztény és zsidó identitású emberek, akik képesek a Másik hangját is meghallani, egy jobbközép konzervatív folyóiratban próbáljuk meg újraépíteni a két part közötti, kissé már korhatag és leszakadófélben lévõ hidat. Ha így tenne mindenki az egész országban, sõt a világon is, jobb lenne élni ezen a földtekén.

 

Az interjút a - Konzervatórium, a szabadság szemszögébõl - internetes oldal és a szerzõ hozzájárulásával közöltük

 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008