mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2022. Május « | »
H K Sz Cs P Sz V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          
Szavazó

Csont nélkül - Bán Zoltán Andrásssal Vári György beszélgetett

2008-09-08 11:26:11
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Jánossy Lajos / Forrás: Litera

 

A helyszínelõ csütörtök délután a Nyári Zsidó Fesztivál keretében szcenírozott irodalmi beszélgetésre indult a Bajcsy Zsilinszky úti Alexandra Könyvesházba. Örömmel kelt útra, mert, nem tagadja, hozzá két különöst közelálló férfiút készült meghallgatni: Vári György látta vendégül Bán Zoltán Andrást a könyvpalota felsõ szintjén húzódó Irodalmi Kávézóban.



Nem mulasztható el ehelyütt kitérni, egy vérbeli helyszínelõ hogyan is mulaszthatná el, a hely adottságaira, hovatovább szellemére. Az Alexandra pódiumát körbeölelõ belsõ, finoman fogalmazva, nem játszik a megjelentek keze és legyünk egészen konkrétak: hátsója alá; a pamlagok, a fotelek, az asztalok és a puffok artisztikus enteriõrje valami egészen rafinált kényelmetlenséget leplez, pontosabban: képtelen leplezni. A bútorzat minden eleme az elválasztáshoz, a távolsághoz, a beszédhelyzetek ellehetetlenítéséhez járul hozzá; a ránézésre elegánsnak is mondható, rusztikus mértani formák rendjének esztétikáját megjelenítõ berendezés komoly próba elé állítja az esemény iránt érdeklõdõ közönség figyelmét; ha az állandó fészkelõdésre kényszerített dolgozó azon veszi észre magát, hogy elfeledkezett antropológiai adottságágainak, teste szerkezetének megoldhatatlannak tûnõ, fizikai domesztikációjáról, biztos lehet benne: a szereplõk a messzi színpadon remek formát mutattak. Vári és Bán hozta magát.   
 
Hozták magukat, miközben ez egyáltalán nem volt „ótépé”, mivel a helyszínelõ élményei elegyesnek mondhatók Bán fellépései kapcsán; nevezett irodalmár több esetben leginkább visszafogottnak, tartózkodónak, szemérmesnek mutatta magát, ki tudja, miért, talán késõn induló, a nyilvánosság eme agóráiról kevés tapasztalattal bíró szerzõként nehezen szokta meg a sikernek nem épp a közönség létszámában megmutatkozó voltát, talán Vári talált hozzá ügyesebben reszelt álkulcsot, mindenesetre a beszélgetés hangütése az elsõ pillanattó kezdve egyszerre volt oldott és informatív. Az említett késõi, mind a kritikusi, mind az írói pályára jellemzõ kezdés itt is szóba került, amire Bán akként reagált, hogy a Kádár-korban a kritika szabadsága sokkal kérdésesebb és korlátozottabb volt, az ideológiai nyomás egyértelmûbben nehezedett az irodalom reflexív területére, ezért õ, egy apró, régi Mozgó Világban közölt, a magyar termelési operettekrõl írt, zeneszociológiai intermezzótól eltekintve, a nyolcvanas évek végén, nagyjából a Holmi indulásakor rukkolt elõ ilyen szövegekkel. Lehet-e Balassától függetlenül kritikát írni, ez volt a tét, sarkít Bán, hogy aztán Vári útmutatása alapján kitérjenek a kilencvenes évek kritikáit egybegyûjtõ kötetre, Az elme szabad állatra, amivel Bán, ha be nem is rekesztette „perzekútori” tevékenységét, de bizonyos értelemben visszafogta azt, hiszen a Magyar Narancs kulturális rovatának szerkesztõjévé avanzsált. (Tegyük hozzá, amit õ is hozzá tett: még két hétig regnál ebben a minõségében.) A szerkesztõi munka tapintatosabb és diplomatikusabb attitûdöt diktált, ugyanakkor, állítja Bán, addigra a kritika megvívta szabadságharcát; a külsõ és a belsõ cenzúrát fel talán nem számolta teljesen, de az autonóm diskurzus terepévé vált.
 
Vári itt lemezt cserélt, vagy inkább: felemelte a tût és számot váltott: az író Bánt kezdte faggatni, mindenekelõtt arról, hogy a két prózakötetben felbukkanó figurák, fõalakok mennyire tekinthetõk önarcképnek. Bán bátran ment bele a rekettyésbe; a Susánka és Selyempina Zsigó bácsijára õ maga is így tekint, amibõl nyomban jött a beszélgetés „operai” fordulata, hogy Bán édesanyja révén operai gyerek volt, hogy apját, a Csont vezetéknevû tornászbajnokot 18 éves koráig nem ismerte (neki „állít emléket” a Csont András néven futó zenekritikus), hogy mostohaapja szintén a színpadi világból érkezett, hogy az Apám volt címû, a Hölgyszonátát nyitó szöveg valóban Kertésznek frivolan tisztelgõ „apagyilkosság”. A helyszínelõ itt érzékelt elõször lyukat a sajtban (amely ez esetben füstös, felvidéki, Ariadné fonalaként tekerhetõ parenica): Vári picit tovább erõltethette volna kérdéseit, hogy valójában milyen motiváció sürgette ezt az éles gesztusú novellát. A személyes, egykori szoros ismeretség, majd ennek elmúlta, megszakadása, mint válasz karcsúnak és elégtelennek tûnt. Hogy Az üresség könyveibõl címmel elhíresült, a kilencvenes évek elején induló tehetségek könyveit tetemre hívó Bán-kritika kifogásai vajon szembeállíthatóak volnának-e Bán saját mûveivel, annál izgalmasabbnak. A szerzõ erre felemlegette azok tartalmát, azt, hogy õ figurákat és helyzeteket hiányolt azokból a prózákból, nem tud a mai napig sem visszaemlékezni ilyesmikre, míg nála ezekben nincs hiány, érvelt csöndesen.
 
És ha már Zsidó Fesztivál, folytatta Vári, elkerülhetetlen, hogy erre is legyen kérdezve, arra, hogy ugyan Bán nem zsidó származású, mégis szoros és revelatív a viszonya a…, mihez is? Kulturális közösséghez, vallási közösséghez? Itt megint elakadt, némileg elvékonyodott a beszélgetés, mert Bán felidézte az egykori Lukács-iskolához-óvodához, annak bizonyos szerzõihez fûzõdõ bensõséges kapcsolatát, és azt, hogy bár a Kádár-korban hallgatás övezte, az azért tudott volt: ez alapvetõen zsidó közeg. Mitõl is az, kérdezte Vári, amire Bán, akit egy barátja „szociológiai zsidónak” is aposztrofált, már nem tett további lépéseket. A helyszínelõben felötlött, hogy a zsidó származású, vallású, vagy egyszerûen zsidó „terminus technicus” helyett a „zsidó sorstörténetû” jelzõt volna érdemes bevezetni, amely a választott és a történelmileg „kikényszerített”, széles-, ám mégsem zártkörû identitások közös nevezõje lehetne.
 
Végül persze a tervekre irányult Vári kérdése. Bán most Beethoven unokaöccse címû regényén dolgozik, amelyben nevezett géniusz szinte meg sem jelenik, szemben a nevezett rokonnal és Liszttel. Bonn és Bécs a helyszínek. „Es muss sein”, biggyeszti oda Beethoven az op. 135. vonósnégyes utolsó tételében. Így kell lennie!
 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008