mazsihisz.org
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Eseménynaptár
2022. Május « | »
H K Sz Cs P Sz V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          
Szavazó

Bán Zoltán András: Brief an den Vater

2008-09-12 15:01:14
AJÁNLD ISMERŐSÖDNEK Cikk ajánlása    NYOMTATÁS Nyomtatás    Betűméret növelése Betűméret Betűméret csökkentése  
Share   Megosztás

Forrás: Árgus / Irodalom – Mûvészet - Valóság
 

Apám zsidó volt. Mindamellett egész élete, gondolkodása és tevékenysége arra irányult, hogy ne zsidóként éljen és fejezze ki önmagát. Zsidó volt, amikor felkelt, zsidóként itta a reggeli kávéját, zsidóként nyúlt az újságjához, zsidó borotvakrémmel kente arcát, zsidótörülközõvel szárította zsidó testét.



Zsidó inget öltött zsidócipõvel, zsidó talppal tapodott a zsidó elõszobaszõnyegen. Az utcán zsidó levegõ ömlött le torkán, zsidó fák között haladtak léptei; zsidó mód volt szerelmes, zsidóként utált és rajongott, zsidóként élte és halta az életét. Zsidóként tagadta zsidóságát, zsidóként mondott nemet zsidó igenjére, holott minden igyekezete arra irányult, hogy nemzsidóként ébredjen, nemzsidóként igya reggeli kávéját, nemzsidóként élje és halja nemzsidó életét. Minden hiábavalónak bizonyult, nemzsidó nemje zsidó igenné változott. Ez a nemzsidó zsidótörekvés lassanként olyannyira felõrölte, hogy végül három levél magyar altató és némi magyar konyakhamisítvány segítségével átsegítette magát a zsidó túlvilágra, amelynek létezésében, gondolom, a legkevésbé sem hitt.


De addig folytonos átalakulásban teltek napjai; új meg új kísérleteket tett zsidó bõre levedlésére. Sikertelenül. Noha folyvást azt hangoztatta, hogy az ember maga dönthet zsidóságáról, egész élete maga volt a zsidó döntésképtelenség, gondolom most én. És e képtelen döntésképtelenségében minden esetben zsidó módon döntött. Zsidóként élte életét, holott pusztán emberként kívánta élni. Kedves Nietzschéjével szólva, úgy gondolta, hogy minden a világon emberi, túlságosan is emberi, és mégis: ahogy élt és gondolkodott az zsidó volt, túlságosan is zsidó. Úgy vélte, gondolom most én, a fia egy sarokasztalnál ülve, hogy zsidó létének tagadásával eljuthat az emberi lét igenléséhez, ám e létre csupán zsidó módon volt képes igent mondani, így aztán folyvást csak a zsidó lét igenléséhez jutott. Úgy vélte, a pusztán zsidó lét lehetetlenné teszi, hogy az ember emberi életet élhessen; aki zsidó módon él, voltaképpen behatárolt, rákényszerített módon él, léte nem emberi, hanem belekényszerített lét, vagyis zsidó lét. Ám zsidósága elleni minden lázongása végsõ soron zátonyra, mégpedig zsidózátonyra futott, és e kudarcot csak mintegy jóváhagyta a nagyon is emberire tervezett, ám végül mégis zsidó módon elkövetett öngyilkosság. Önkéntes halálával emberként próbált zsidóemberségébõl kiszabadulni, ám sikeres öngyilkossága egyben emberségének kudarca volt – másfelõl pedig a zsidó lét diadala, vagyis zsidóságának sikertelen öngyilkolása. Gondolom mindezeket most, miközben egy sarokasztalnál ülve belekortyolok a magyar borhamisítványból készült fröccsömbe.


Alig ismertük egymást. Pedig néhányszor találkoztunk az újságíró-, vagy színészklubban. Olykor váltottunk is néhány szót a premierek utáni általános nyüzsgésben. Törzsasztala trónjáról olykor némi leereszkedõ nyájassággal intett át hozzám. Mindig nagy társasággal ült, én szinte mindig egyedül a törzsasztalától meglehetõsen távol esõ sarokasztalomnál. Én akkor már tudtam, hogy õ az apám, neki azonban valószínûleg fogalma sem volt errõl. Vagy ha mégis sejtette az igazat, nem vett tudomást róla. Talán önvédelembõl. Talán kényelemszeretetbõl. Talán gyávaságból. Talán mindhárom okán. Vagy egy ismeretlen negyedik ok miatt. Nem tudom, és õszintén szólva nem is igen érdekel. Nem vagyok fiúnak való ember. (Hogyan is lehetnék, hiszen sohasem volt apám.) Mint ahogy apám sem volt apának való ember. (Hogyan is lehetett volna, hiszen sohasem volt fia.) „Mindig is képtelen voltam elképzelni, hogy egy másik ember apja vagyok” – így nyilatkozott egyszer anyámnak, mesélte a tizennyolcadik születésnapomon anyám, amikor kissé ünnepélyes körülmények között, gyertyafényben, a családi készlettel terítve, ráadásul két üveg közepes bort is feltálalva közölte velem, hogy ki az apám voltaképpen. Mindössze egyetlen szerelmes éjszakát töltöttek együtt, anyám legalábbis ezt állította ezen a tizennyolcadik születésnapomon lezajlott beszélgetésen. (Eszerint tehát ennek az egyetlen éjszakának vagyok a gyümölcse, gondoltam akkor, és gondolom most is, kissé hitetlenkedve. Bár ha jobban meggondolom, legyen bár végtelen számú a szeretkezés, végeredményben mindenki egyetlen éjszaka gyümölcse. Hogy ez szívderítõ, vagy lehangoló vagy alkalmasint abszolút érdektelen, azt most nem gondolom végig második fröccsömet kortyolgatva.) „Nem tudom elképzelni, hogy valakinek az apja vagyok”, hangzott tehát az összes meg nem született gyermekéért szóló apai sirató, és anyám komolyan vette ezt a groteszk kaddist, így aztán amaz állítólagos egyetlen szerelmes, természetesen a színész- vagy újságíróklubból induló éjszaka után esze ágában sem volt értesíteni apámat, hogy anyává tette, magát pedig apává, az én anyámmá és az én apámmá, a jelek szerint.


Így aztán megszülettem, fölnõttem, anélkül, hogy apám tudott vagy tudomást vett volna errõl. Anyám tapintatosan viselkedett, talán túlzottan tapintatosan. Persze feltehetõ a kérdés: ha mégis közli apámmal világra jöttöm szomorú tényét, ugyan mit ért volna ezzel? Hiszen köztudott, hogy az apaság mindig bizonytalan vagy, mint egy nagy író mondja, voltaképpen meggyõzõdés kérdése. Ezt azzal egészíteném ki, hogy az apaság akkor teljesen sikeres, ha mindkét félnek, apának és fiúnak, azonos a meggyõzõdése. És apámnak nyilván az volt a meggyõzõdése, hogy nincs fia.


Meglehet, furcsán hangzik, de anyám vallomása nem jelentett számomra különösebb meglepetést. (Inkább azt furcsállottam, hogy anyám miféle jelentõséget tulajdonít ennek. Még sírt is, ha jól emlékszem. Engem meg szívtelennek nevezett közönyömért. Nem tudtam megvigasztalni. És ma sem tudom, hiszen már õ is halott.) Miként az sem okozott megrökönyödést vagy fájdalmat, hogy akit mindaddig az apámnak hittem, az nem az apám, miként az sem, hogy akit mindeddig csupán klubbeli ismerõsömnek hittem, az viszont feltehetõen kétségkívül az apám. Mindez, hangsúlyozom, nem okozott számomra semmiféle meglepetést. Fájdalmat sem. Legfeljebb kíváncsivá tett, gondolom most a színész- vagy újságíróklubban, második fröccsöm utolsó cseppjeit kortyolva.
Egyszer hallottam egy történetet, amelyben elõfordul egy már felnõtt fiú, akinek váratlanul meghal az apja. A fiú gyászolja heteken át. De alig végzi be gyászmunkáját, amikor – éppoly váratlanul, mint korábban az apja – meghal az édesanyja is. A fiú vigasztalhatatlan. Ám ekkor az egyik nagynéni vagy nagybácsi – talán józanságból, talán túlzott igazságszeretetbõl, talán gonoszságból vagy valami más nagyon is emberi okból – felvilágosítja, hogy egyik gyásza minden bizonnyal fölösleges vagy legalábbis félresiklott, célt tévesztett, hiszen akit apjának hitt, az nem az apja, viszont az apja ez meg ez, és ekkor néven nevez egy viszonylag híres filozófust vagy írót, vagy amolyan szellemfejedelemnek titulált valakit, aki egyébként már szintén elköltözött az élõk sorából. A fiú most önhibáján kívül kerül komoly zavarba. Új tudása bizonyos fokig megváltoztatja az életét. Hiszen talán úgy gondolja, hogy eddig álnéven élt. Most kipróbálja új nevét, néha kimondja hangosan is a tükör elõtt, mintegy belemondja a saját arcába. Idegenül hat, feltehetõen. Késõbb elmegy egy könyvtárba, vagy megvásárolja valódi apja mûveit, és aztán hetekig tanulmányozza õket. Fényképrõl megismeri az arcát is, megismeri ifjan és idõsebb korában. Töpreng még egy ideig, aztán egyik este – talán kissé beborozva egy sarokasztalnál ülve – így szól félhangosan: „Ez a barom ne legyen az apám. Ha eddig jó volt, maradjon most már meg a régi.”


Eddig a történet, és bizonyára sokféleképpen magyarázható. Az egyik kommentátor azt mondja, hogy a fiú így választott magának apát, továbbá azt, hogy a történet tanúsága szerint a vérség meg ilyesmi semmi szerepet nem játszik a gyermeki érzések felébredésében. Csakis a választás a fontos. Hiszen az apaság végeredményben mindig bizonytalan. Lehetséges, hogy e magyarázat helytálló. A magam részérõl, gondolom most a színész- vagy újságíróklubban, nem sokkal apám öngyilkossága után, anyám beszámolóját hallva bizonyára elmondhattam volna (és elmondhatnám még ma is), hogy vérségi érzések semmiféle szerepet nem játszottak apáim ügyében. Én is választottam magamnak apát, amennyiben egyikõjüket sem választottam. Az elsõ közönyösen hagyott, a második, vagyis az apám egy ideig tagadhatatlanul keltett bennem némi kíváncsiságot, ennyi az egész. Talán valóban szívtelen vagyok. Kétségtelen, gondolom most egy sarokasztalnál ülve, hogy nem vagyok túlzottan alkalmas a fiú szerepkörére. Hiszen, ha most belegondolok, akkor elmondhatom, hogy – ellentétben a történetbeli fiúval – a két kínálkozó apa közül én egyiket sem választottam. Beletörõdtem, hogy álnéven élek. Más talán a bõség zavarában szenvedett volna, ám engem nem kapott el semmiféle zavar, amikor zavartalanul úgy döntöttem, hogy nem választok senkit. Nem választottam, és ezzel elnyertem a szabadságot. Az apa rabsága helyett, az apátlanság szabadságát választottam. Hiszen az apaság végeredményben mindig bizonytalan. Persze létezik olyan vélekedés is, hogy akinek nincs apja, az meg sem született voltaképpen. Neve sincs ily módon. Eszerint tehát, aki nem választ apát, az lemond a nevérõl, de az életérõl is egyben. Lehetséges. Lehetséges, hogy az élethez csakis a szülõkön át vezet az út. Aki nem választ szülõt, az kilép a nevek világából, megtagadja az összefüggések rendszerét, amelynek elsõ láncszemeit bizonyára a szülõk alkotják. Aki ekként él, az álnéven, vagyis inkognitóban él, nem is él tehát voltaképpen. Ha most második üres fröccsös poharam mellett ülve komolyan belegondolok, akkor úgy képzelem, hogy ez nagyon is lehetséges. De ez a vélekedés valószínûleg megfordítva is igaz lehet, vagyis elképzelhetõ, hogy aki nem választ fiút, az is lemond az életrõl voltaképpen. Ha én, lemondva apáimról, lemondtam a nevemrõl és az életrõl, gondolom most egy sarokasztalnál ülve, akkor apám, tudomást sem véve létezésemrõl, ugyancsak lemondott róluk. Noha anyává tette anyámat, ezzel egyidejûleg még nem tette önmagát apává, miként engem sem fiúvá. Kilépett a nevek és az összefüggések rendszerébõl, megtagadta láncszem szerepét a láncban. Ekként lett szabad. Mindez nagyon is lehetséges.


Akit korábban apámnak hittem, anyám törvényes férje, akinek a nevét viselem ma is, tízéves koromban meghalt. Róla tehát nemigen tudok beszámolni. Anyám feltehetõen nem sokra becsülhette – hogy szerette-e vajon, azt végképp nem tudom eldönteni. Statiszta volt az Operaházban, igaz a statiszták csoportvezetõje, de végeredményben mégiscsak statiszta. Egy vezetõ statiszta. Érdektelen öltözék. Érdektelen arc. Nem is bánom, sõt örülök neki, hogy mondhatni csak statisztált úgynevezett nevelésemben. Mint mondtam, nem vagyok alkalmas eljátszani a fiú szerepét. Ehhez valahogy konokul ragaszkodom. Apa nélkül nõttem fel, apa nélkül tanultam meg járni és fogat mosni, apa nélkül jöttem rá, mit kell kezdenem a két combom közt lengedezõ húsdarabbal. Nem volt hát apám, és anyám kissé spicces állapotban elõadott monológja után sem lett, hiszen az este vége felé a fiókok titkos mélyébõl elõbányászott fényképen mutatkozó, fiatal, de már akkor is kissé tésztás arcú, szomorú szemû férfit ugyan hogyan is tekinthettem volna az apámnak. Puszta biológiai véletlen volt ez a zsíros hajú, ellenszenves fülû ember. Egy eltévedt sejtcsomó. Miként én magam.


Mindamellett késõbb egyre gyakrabban volt alkalmam látni ezt az arcot nemcsak a színész- vagy újságíróklubban, hanem az újságokban és a televízióban is. Hosszú és fölöttébb sikeres vígjátékírói továbbá bohózatszerzõi pályafutása után megjelentetett ugyanis egy Auschwitz-emlékiratot vagy holocaust-memoárt, ahogy tetszik, és – ki tudja, miért – a sajtó meglehetõsen felkapta ezt az egyrészt valamiféle regénykezdeménybõl, másrészt valamiféle személyes életdokumentumból összerakott próza-öszvért. Bevallom, soha nem tudtam megfejteni – igaz, csak felületesen és alig leküzdhetõ ellenérzéssel olvastam e mûvet, amely apám és ekként valamilyen titkos módon mégiscsak az én nevemet is viselte borítóján –, mi okozhatta e kötetke rendkívüli, korántsem pusztán hazai sikerét, hacsak az nem, hogy kínosanrossz nyelvét, összes elbeszélõi ügyetlenségét szándékolt sutaságnak, vagyis mélyen átgondolt mûvészi stilizációnak tekintette az itteni és különösen a külhoni kritika. Ez a tudatos, mondhatni végiggondolt esetlenség, így a lelkes itthoni és a még lelkesültebb külföldi beszámolók, éppen esetlensége és otrombasága révén gátolta meg radikálisan az olvasót, hogy újból átélje a táborlakók sorsa által kiváltott és az idõk során tagadhatatlanul kissé cukrossá giccsesedett katarzist. Apám, gondolom e pillanatban, nagyrészt a könyv megjelenését követõ recenziók, valamint a hazai és mindenekelõtt német lapokban közzétett számtalan interjú alapján, Auschwitzot nem pusztán zsidó és nem zsidó elemekbõl összetákolt tábornak és képzõdménynek tekintette; õ, gondolom most, nem sokkal öngyilkossága után, egzisztenciális tábornak, véglerakatnak élte és írta meg Auschwitzot, mintegy az emberi történelem, az összemberi történelem, nem pedig a zsidó és nem zsidó történelem esszenciális végcéljaként, ahová, noha hullahegyeken át, mégis ésszerû galoppban lovagol be az önmagát és végsõ küldetését felismerõ Világszellem. Mivel apám szemében az egész történelem menete abszurd menetnek látszott, ebben a tökéletesen abszurd menetben az Auschwitzba tartó út nemhogy véletlen, hanem egyenesen szükségszerû befutó volt. Auschwitz ekként az Ész képe és tette volt apám gondolkodásában. Nem Auschwitz léte vált ekként abszurddá, hanem éppenséggel esetleges nemléte lett volna abszurd. Apám szerint tehát, gondolom most én egy sarokasztalnál harmadik fröccsömet megrendelve, nem az a kérdés, hogyan volt lehetséges Auschwitz, sokkal inkább az, hogyan is ne lett volna lehetséges.
Mindennek fényében a kötetke sikere a lehetõ legrosszabbul érintette apámat. Hiszen ez a hozsannahullám apám szemében mintegy operetté fokozta le Auschwitz az õ számára egzisztenciális, ekként tehát összemberi drámáját; és most ez a köztapsot hozó siker által lealacsonyított összemberi ily módon csakis „operett-sikert”, vagyis összemberi sikert eredményezhetett. Ám Auschwitz, ez az apám által, gondolom, összemberinek tartott dráma mégiscsak mindenek-elõtt zsidók által elõadott dráma volt, akik ebben az összemberiben túlságosan is emberi mivoltuk mellett mindenekelõtt mégis túlságosan zsidó mivoltukban vettek részt. Apám valamiféle magasabbrendû elv, az összemberi elem nevében mintegy el akarta orozni a zsidóktól a „zsidó-Auschwitzot”. Ám a zsidók semmi-képpen sem törõdhettek bele ebbe a sorsrablásba. Õk nyilván úgy érezték, apám a szenvedést kívánja elsikkasztani tõlük, és ez bizonyos fokig értelmetlenné tette életüket. Hiszen az õ szemükben a zsidó sorsuktól való megfosztás egyben emberi sorsuktól való megfosztásukat jelentette – gondolom én egy pohár bor mellett üldögélve. Ezért apám összemberi vállakozása csakis ku-darcra ítélt vállakozás lehetett. Így aztán a kötet partikuláris, vagyis zsidó befogadását, korlátozott érvényû, vagyis zsidó sikerét aligha lehetett megakadályozni. Apám összemberi sikerrõl álmodozott, ám egy korántsem szép reggel hatalmas zsidó sikerre ébredt.


Egyszóval apám e kötettel sikeres lett, és ezt nyilván élete legnagyobb kudarcaként értékelte és érzékelte. Hiszen õ, gondolom most én nem sokkal úgynevezett sikeres öngyilkossága után, nem sikeres zsidó-könyvet akart letenni az asztalra, egyáltalán nem zsidó módon akart írni a zsidó Auschwitzról; nem, õ, gondolom most én a vele folytatott megszámlálhatatlan tévébeszélgetés és rádiótanácskozás alapján, úgy gondolta, hogy csakis zsidó módon lehet sikeres könyvet írni a zsidó Auschwitzról, õ pedig minden erejével azon volt, hogy nem zsidó-Auschwitznak ábrázolja Auschwitzot, vagyis végsõsoron sikertelen könyvet írjon. Úgy gondolta – nem is képzelhetem most másként az újságíró- vagy színészklub egyik sarokasztalánál borozgatva, harmadik fröccsöm derekán járva –, hogy a magasabb ér-telemben vett mûvészi siker érdekében csakis fiaskóra ítélt könyvet szabad írnia.
És, mi tagadás, e kudarcot eleinte, úgy tûnt, sikerült elérnie. Hangsúlyozom, eleinte. Ugyanis, mint számtalan interjúja és tévébeszélgetése, valami rádiós kerekasztala valamelyikébõl kiderült, könyvecskéjét az elsõ kiadó visszautasította, és ezt követte egy második, késõbb egy harmadik is. Ekkor apám gyõzelemittasan merítkezhetett meg a kudarc mámorában. Feltehetõen ezek voltak élete legmámorosabb napjai. Új kalapot vásárolt. Szeme harcias fénnyel ragyogott. Léptei határozott sértettséggel csattantak a kövezeten. Legalábbis így képzelem el. Körbejárta a várost. Keze ellentmondást nem tûrõen nyúlt a kínálkozó kilincsek felé. Járta a kávéházakat. Új kalapját megmerítette a fényben. Az elutasító levelek mindegyike ott lapult ugrásra készen levéltárcájában.Ám e gyõzelem pirruszi volt. Hiszen ha az ember ír egy könyvet, végeredményben mégiscsak azért írja, hogy némi figyelmet keltsen; egy kiadatlan és ekként voltaképpen nem létezõ könyv mégiscsak kudarc, legyen szerzõjének bármennyire is hõn áhított vágya a kudarcban megnyilatkozó siker. Tehát apám, gondolom most én nem sokkal temetése után, noha magasabb szempontból örült a kudarcnak, végeredményben mégis könyve kiadásáról, vagyis a sikerrõl ábrándozott. A külsõ és a belsõ összeütközésének volt mintapéldája ez. Mert a siker és a kudarc bizonyosan a külsõ világ része, míg a kudarcban megnyilatkozó siker már amolyan belsõ történés, amely – éppen mivel eminensen belsõ – nem látszik kívülrõl. Hiába a peckes léptek, hiába a vadonatúj kalap. Hogyan válhatik külsõvé a belsõ, úgy, hogy eközben megmaradjon belsõnek és semmiképpen se váljon külsõdlegessé? – talán ez lehetett apám akkori, ellentmondásokkal terhes gondolkodásának legfõbb kérdése. Hisz az új kalap nyilvánvalóan külsõdleges volt. Másként: hogyan tegyünk láthatatlanná egy roppantul új kalapot? Megint másként megfogalmazva: hogyan látszódhatik a láthatatlan? Apám el akarta kerülni a sikertelen könyvet író író szégyenteljes szerepét, ám egyszerre csak, teljesen váratlanul, a sikeres könyvet író író általa ugyancsak szégyenteljesnek vélt szerepében találta magát.


Egyszóval azt gondolom, hogy apám paradoxonokban gazdag gondolkodásának egyik legszembeötlõbb példája volt könyvecskéje kiadásának illetve nem-kiadásának átélése. Mert a kiadói visszautasítást magasabb értelemben vett sikerként könyvelte el, mi több, annak igazolásaként, hogy mûve telibe talált, vagyis botrányosra sikerült, ergo kiadhatatlan; másrészt, legalábbis így képzelem most én egy sarokasztalnál üldögélve a színész- vagy újságíróklubban, minden bizonnyal átélte egy visszautasított szerzõ megalázottságának minden kudarcos kínját, mert hiszen az elutasító leveleket unos-untalan elõkapta és megmutogatta mindenkinek, végighurcolta õket a város irodalmiasabb kávéházaiban, meglengette boldog-boldogtalan orra elõtt mint a kiadói és politikai stupiditás három mesés bizonyítékát, ám várakozása ellenére e kiadói levelekkel sikertelen maradt. Könyve kiadásának kudarcát az elutasító levelek sikerével akarta ellensúlyozni, ám csalódnia kellett, hiszen a kiadói elutasító levelekkel éppúgy fiaskót vallott, akár regényével, mert a város pletykára és emberszólásra berendezett kávéházaiban korántsem ünnepelték és tapsolták diadalmasnak szánt kudarcát; szándékát egyszerûen nem értették meg, hetyke, diadalittas levéllobogtatását egy elutasított és (nyilván tehetségetlen) szerzõ sértettsége csalhatatlan jelének vélték, és összesúgtak a háta mögött. És ezek az összesúgások, természetesen elõbb-utóbb eljutottak apám fülébe is, aki kénytelen volt tehát átélni a visszautasított, a kutyának sem kellõ író kudarcának minden pokoli kínját. Mert noha azt gondolta, hogy mûve telibe talált, ezért szükségszerû volt, hogy elutasíttatott, az elutasító levelek még inkább telibe találtak, mert az ellenkezõjére fordították apám szándékát – a kiadói elutasító végzések sikert arattak, míg könyvecskéje megbukott. Nem lett volna más kiút, mint a siker, ám most a kudarcot kellett sikerré fordítania, és ez nem sikerülhetett, vadonatúj kalapjában, külön tokban õrzött elutasító leveleivel apám nevetséges alakká lett a kávéház törzsközönsége elõtt. Talán az egyetlen megfelelõ megoldás az lett volna, ha halála után éri a siker, és õ valami csoda folytán, mintegy a túlvilágról visszatérve képes megismerni és átélni kudarcra szánt könyve sikerét, ha a koporsó fedelén véletlen megnyíló résen kikukucskálva nézi végig kudarcra szánt könyve diadalmenetét. Öngyilkosságával talán ezt akarta demonstrálni, sikere kudarcára akarta ráirányítani a figyelmet; úgynevezett sikeres öngyilkossága kudarca helyett állt sikerként. Élete kudarcát öngyilkossága mintegy sikeressé tette – gondolom most én az újságíró- vagy színészklub egyik sarokasztalánál üldögélve. Az öngyilkosság sikerült, és ezzel sikerült elérnie, hogy sikeres könyve kudarcot valljon. Vagyis belsõ értelemben mégis sikeres legyen. Ám az öngyilkosság, nézzük bárhogyan is, mégis a külsõ világ része, és mint külsõség bizonyára a lehetséges kudarcok egyik legnagyobbika. Nem is képzelhetem másként, noha már megittam harmadik fröccsömet.


Végül is sikeresnek bizonyult könyve megjelenése után már csak ritkán láttam. Egyre ritkábban tûnt fel, hogy aztán végleg elmaradjon a klubból. Nyilvánvalónak látszik,hogy ebben a klubban apám mint sikeres vígjátékszerzõ érezhette klubtagnak magát, és a klub közönsége ugyancsak mint sikeres bohózatszerzõt tekintette e klub törzstagjaiegyikének. Vékonyka Auschwitz-kötete révén apám és e pletykaéhes bohémek fonák helyzetbe kerültek ebben az emberszólástól és vaskos tréfáktól, kártyabemondásoktólés sikamlós nõügyektõl hangos, örökké nyûzsgõ és mozgó újságíró- és színészklubban, gondolom most én nem sokkal apám öngyilkossága és temetése után. Hiszen e klub nyüzsgönc tagjai, e muzsikus lelkek és bohém fiúk hogyan is azonosíthatták volna régi asztaltársukat, a legendás viccmesélõt, a Csacsi-pacsi és a Kutyatej szerzõjét a komor filozófiával tömött Auschwitz-regényke szerzõjével? Hogyan gondolhatták volna, hogy a habkönnyû vígjátékok és bugyidarabok gunyoros képû szerzõje azonos lenneaz önmaga által szeriális technikával megírt mûnek nevezett holokauszt-memoármegsemmisítõen komoly alkotójával? És, becsületükre legyen mondva, nem is próbálkoztak ilyesmivel. Hiszen ez nyilvánvalóan meghaladta volna egyébként sem irtóztatószellemi erejüket, továbbá olyan hazugságokra és álságosságokra kényszerítette volna õket, amikhez soha nem volt a legcsekélyebb kedvük sem. Hiszen e félmondén klub tagjai mindenek voltak csak hazugok és álságosak nem. Vagy másként fogalmazva: õkaztán csontjuk velejéig hazugok és álságosak voltak. Õk magas fokon gyakorolták acsak kevesek által elsajátított mûvészetet: hogyan lehet õszintén hazudni. Ahogy mondani szokták, eladták volna a lelkük üdvösségét egy jó poénért, de eközben pontosan tudták, hogy most éppen a lelkük üdvösségét teszik kockára, jóllehet az ilyesmiben, gondolom én nem sokkal apám öngyilkossága és temetése után, a legkevésbé sem hittek. Az úgynevezett életet néha jól, néha rosszul elsülõ bohóctréfának tekintették, olyan vígjátéknak, amelynek fináléja olykor talán egy kissé komorabbra sikerül a kívánatosnál, de hogy mindez csak játék, abból nem engedtek még a lelkük üdvössége áránsem. Apám könyve megjelentetésével hirtelen játékrontónak, késõbb hazugnak és álságosnak bizonyult e klubtagok szemében. „Hogyan?!” – gondolták talán a klubtagok,képzelem most én, miközben elnézem õket, amint suttogva és kuncogva elnyüzsögnekés ellejtenek sarokasztalom elõtt. „Ez lenne az a kis lúdtalpas zsidó, aki az asztalfõn trónolva annyi ragyogó viccet mesélt még nemrégen is mindenekelõtt éppen saját lúdtalpas, munkaszolgálatos zsidósága rovására? Micsoda?!” – gondolhatták e klubtagok, gondolom most én, miközben egy újabb fröccsöt, számszerint a negyediket rendelem meg kényelmes sarokasztalomnál ülve. Ez lenne az a remek pofa, aki egy nyerõ széria közepén hasonlíthatatlan öngúnnyal tudta bemondani, hogy „kettõvel kopogok”?! Ha ez igaz, gondolhatták az újságíró- vagy színészklub tagjai, akkor korábban nem volt igaz semmi sem, gondolom most én. Vagy ellenkezõleg, ha mégis minden igaz, ami nemrég történt, többek közt itt, ebben a klubban – gondolhatták a klubtagok ebben a színész- vagy újságíróklubban –, akkor az nem igaz, ami most történik odakint az úgynevezett világban. Ha igaz a Csacsi-pacsi és a Kutyatej, akkor nem igaz az Auschwitz-könyv, gondolhatták a klubtagok, képzelem most én, nem sokkal apám öngyilkossága és temetése után, miközben egy újabb cigaretta után nyúlok. Ha igaz apám kopott bõrmellénye, rosszul szabott öltönye, a kávéházjárkálásban félretaposott cipõje, akkor most nem igaz háromszáz márkás Borsalino kalapja és bokáig érõ medvebundája, és apámat az egyik világvárosi felolvasástól a másikig röpítõ, kézzel varrott angol bõrcipõje. Mondom, fonák helyzetbe kerültek e klubtagok.


Ám nem kevésbé fonák helyzetbe került apám, gondolom én most, nem sokkal temetése után, a törzsasztala melletti sarokban üldögélve az újságíró- vagy színész-klubban. E sarokasztalnál talán most utoljára üldögélve, szinte látom magam elõtt a jelenetet, amint apám – mondjuk nem sokkal az egyik vezetõ német tévétársaságnak adott interjúja után – belép a büfé ajtaján. Félszegen érkezik, hisz tudatában van helyzete fonákságának. De viselkedése nemcsak félszeg, hanem felemás is egyben. Szemben a korábbival, most fölöttébb elegánsan öltözködik. Míg régebben, amikor valóban bohém és félmûvész volt, igencsak félkopottasan és félhivatalnokszerûen öltözködött, most meglehetõsen mondén, inkább egy korosodó dandyre valló ruházatot visel. Nyaka körül egész mûvésziesen hátravetett, derékig lelógó vörös gyapjúsál, háromszáz márkás, acélkék Borsalino kalapja mélyen szemébe húzva, vastag coboly-bundája majdnem a földet söpri. Azonnal a pulthoz lép, és még álltában fölhajtja a készletben található legdrágább calvadost. Helyzete kedvezõ, hiszen itt a pultnál arszlánosan és dandysen állva, gondolom most én a színész- vagy újságíróklub egyik sarokasztalánál üldögélve, szinte észrevétlenül hordozhatja végig tekintetét a szokásos esti nyüzsgést mutató termen. Itt van mindenki, minden megvan, gondolhatja apám, miközben tekintetével átfogja a termet és világfiasan rágyújt egy vastag szivarra. Itt vannak mind a nõk, gondolom, ezt gondolhatja apám, itt vannak a darázsszõkék, a démonfeketék, melltartóban és anélkül, rövid szoknyában vagy nagyestélyiben, rúzsosan és szempillásan, itt kaccantgatnak és duruzsolnak a vajascombúak és cirmoságyékúak, púderesen és parfümösen, parókásan és sörényesen, spiccesen és józanon, itt vannak mind a nõk és a nõcskék, itt a delnõs primadonnák és a szajhás szubrettek, itt a kóristalányok és balettpatkányok, itt a büfésnõk és titkárnõk, cicababásak és markotányosnõ-szerûek, bakfisosak és matrónásak, itt vannak mind az édesek, a drágák – elõzõ életem boldogítói, gondolhatja a teremmel szembefordulva apám, miközben megrendeli a következõ calvadost. És itt vannak persze a férfiak is, az egykori férjek és volt szeretõk, a jövõbeli férjek és leendõ szeretõk, itt a nagyszájú tenorok és öblögetõ baritonok, a hivatásos intirkusok és botcsinálta buffók, a vígjátékszerzõk és bohózatírók, a blüettisták és kroki-huszárok, a kolumnisták és volontõrök, a kabarettisták és az egyfelvonásosra kalibráltak, a tuttisták és nimolisták, a kölcsönkérés matadorjai és a pincérszédítés torreádorai, a zaci törzsvendégei, az ószeresek örök balekjai, a pubik és a bájgúnárok, az izompacsirták és a trotlik, a kopaszok és a zongoristasörényesek, a hajasok és a vendéghajasok – életes, vidám, jó fiúk, életem társszerzõi, gondolhatja apám, képzelem most én kényelmes sarokasztalomnál, miközben pohár boromat markolva szembefordulok a pultot támasztó csodakalapos apafigurával. Itt vannak mind, gondolhatja apám, de hol vagyok én, gondolhatja ekkor némiképp tanácstalanul. Pedig itt voltam nem is oly rég, kétségtelenül. Itt voltak mind a vicceim és csókjaim ebben a teremben, gondolhatja apám, itt vannak talán még most is a levegõben, de belélegezve ezt a mostanit, e légben már nem érzem egykori édességüket. Csak keserût érzek, meg savanyút érzek, gondolhatja apám. Nem érzek édeset. Tekintete ekkor elfordul tõlem, és oldalra siklik, de önmagát mindhiába keresi a büfétõl kissé jobbra álló, ezúttal is harsány törzsasztalánál. Ott vannak mind a régiek, mindenki ott ül, de az asztalfõn nem ül immár senki. Az, aki ott ülhetne, már csak egy erõsen elhízott, gyér és õszülõ haját hátul arszlánosan hosszúra megnövesztõ, nyakát feltûnõ sállal ékesítõ, háromszáz márkás Borsalino kalapot viselõ, vastag rókabundás alak lehetne, de semmiképpen sem õ maga – gondolom, ilyesmiket gondolhat ekkor a harmadik calvadost is felhörpintõ, arcát fürkészõ pillantásomat makacsul elkerülõ apám. És ekkor, felismerve helyzete kilátástalan fonákságát, nyájas, ám ugyanakkor keserû mosoly ömlik el egyre kasszírnõsebb hurkákat vetõ arcán; a pulton elhelyezett hamutartóban kioltja vastag szivarját, miközben vadonatúj acélkék kalapcsodáját széles ívben meglengetve, egyik térdét megroggyantva csepûrágósan meghajlik a színész- vagy újságíróklub kajánul vizslató közönsége elõtt.


Már nem sok elgondolnivalóm akad. Most – röviddel öngyilkossága és temetése után, a színész- vagy újságíróklub sarokasztalánál valószínûleg utoljára fröccsözgetve – belegondolok, hogy utoljára közvetlenül öngyilkosság elõtt találkoztam vele. A városba betört a nyirkos õsz. Szûk, sötét belvárosi utcában haladtunk, én az egyik, õ, külföldrõl hozott feleségével karonfogva, a másik oldalon. Bokájukat söprõ vastag bundát viseltek mindketten. Elnéztem a galambürüléktõl csúszós utcában ezt a súlyos állati szõrméikben, tükörfényes cipõikben bizonytalanul botorkáló sikeres öregemberpárt, és kissé hetykén, mondhatni harsányan, odaköszöntem nekik. Apám felém hunyorgott, talán meg sem ismert, talán halványan mégis emlékezett erre a színész- vagy újságíróklubban örökké a törzsasztala melletti sarokasztalnál üldögélõ savanyú és számára teljesen jelentéktelen alakra, mindenesetre pecsétgyûrûs mutatóujjával kalapját finoman megérintve átbiccentett hozzám. Csend támadt. Senki nem ismerte a folytatást, sem én, sem apám, sem az utcában gyámoltalanul motozó szél. Nem volt sem sikeres, sem kudarcos folytatás, a történet elakadt. Ekkor az egyik mellékutca sarkán álló ház legfelsõ emeletén váratlanul kicsapódott egy ablak szárnya. Mindkét karját magasba lendítve, akárha ugorni akarna egy emberi alak tûnt fel a vakító fénykeretben. Ki volt az? És volt-e valaki egyáltalán? Egy idegen? Egy jóbarát? Talán egy ellenség? Vagy jó ismerõs csupán? Valakinek a lánya? Vagy inkább a fia? Egyetlen apa volt? Vagy mindegyik? Megtorpantam, és a szemközti járdán hirtelen ugyancsak hátrahõkölõ apámra néztem. Egy pillanatra felém fordult, valami megmozdult az évek során egyre sikeresebbre kényszeredett, ám önmaga által kudarcosnak szánt arca mélyén; ajka kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, de új felesége vadul megrángatta a karját, így aztán apám, mint akit elvezettek, hamarosan eltûnt – valóban mindörökre? – egy barlangnyílásként gõzölgõ, kissé L alakban forduló mellékutca torkolatában.

(2000)

 

(A fotó Legát Tibor képe alapján készült, eredeti forrása: KönyvesBlog)
 

 
Hírlevél







Twitter
 

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége | Minden jog fenntartva © 2008